"Üdv, Severn Suzuki vagyok az ECO, a Környezettudatos Gyermekek Szervezete, képviseletében.
A csoportunknak változásra törekvő 12 és 13 évesek a tagjai: Vanessa Suttie, Morgan Geisler, Michelle Quigg és jómagam. Magunk teremtettük elő a pénzt arra, hogy 5 ezer mérföldnyit utazva elmondhassuk Önöknek, felnőtteknek, változtatniuk *kell* a viselkedésükön. Idejövetelemet nem motiválja semmilyen hátsó szándék. A jövőmért harcolok.
A jövőm elvesztése nem olyan, mint elveszíteni egy választást vagy néhány pontot a tőzsdén.
Azért vagyok itt, hogy az összes eljövendő nemzedék nevében beszéljek.
Azért vagyok itt, hogy felszólaljak a világszerte éhező gyermekek nevében, akiknek a jajszava süket fülekre talál.
Azért vagyok itt, hogy képviseljem azt a számtalan állatot, melyek a bolygón mindenütt azért pusztulnak, mert már nincs hová menniük.
Már félek kimenni a napfényre, mert az ózonrétegünk kilyukadt. Félek levegőt venni, mert nem tudom, milyen vegyszerek vannak benne.
Egykor még apámmal horgásztam Vancouverben, az otthonomban, mígnem néhány évvel ezelőtt rájöttünk, hogy a halak tele vannak rákos daganatokkal. Manapság pedig már *naponta* hallunk kihaló állat- és növényfajokról, melyek mindörökre eltűnnek.
Mindig is arról álmodtam, hogy vadállat-csordákat, madarakkal és pillangókkal teli dzsungeleket és esőerdőket láthassak, ám ma már azon elmélkedem, vajon létezni fognak-e ezek egyáltalán, hogy a gyermekeim láthassák őket.
*Önöknek* kellett ilyesmik miatt aggódniuk az én koromban?!
Mindez a szemünk előtt történik, mi mégis úgy teszünk, mintha annyi időnk lenne, amennyit csak akarunk és mindenre lenne megoldásunk. Én csak egy gyerek vagyok és nincs mindenre megoldásom, de azt akarom, hogy rájöjjenek: Önöknek sincs!
Nem tudják, hogyan foltozzák be az ózonréteg lyukait. Nem tudják, hogyan hozzák vissza a lazacokat egy halott patakba. Nem tudják, hogyan hozzanak vissza egy már kihalt állatot... és nem tudják visszahozni az erdőt, amely egykor nőtt ott, ahol most sivatag van.
Ha nem tudják, hogyan hozzák helyre, *kérem*, ne rombolják tovább!!!
Itt Önök a kormányuk küldöttei, üzletemberek, szervezők, riporterek vagy politikusok - de igazából anyák és apák, fivérek és nővérek, nagynénik és nagybácsik és mindannyian a gyermekei valakinek.
Én csak egy gyerek vagyok, mégis tudom, hogy mindannyian egy családba tartozunk, amelynek 5 milliárd főben, sőt igazából 30 millió fajban van az ereje - a határok és a kormányok *sohasem* változtatnak ezen.
Én csak egy gyerek vagyok, de tudom, hogy ez mindannyiunkat egyformán érint és egyetlen világként kéne cselekednünk egyetlen cél érdekében.
A haragom nem vakít el, a félelmem pedig nem gátol meg abban, hogy elmondjam a világnak, hogyan érzek.
Az országomban oly sok szemetet termelünk, vásárolunk és eldobunk, vásárolunk és eldobunk, vásárolunk és eldobunk, az északi országok mégsem adnak a szűkölködőknek.
Még ha többünk is van, mint amennyi kell, félünk megosztani, félünk elengedni a vagyonunk egy részét.
Kanadában a kiváltságosok életét éljük, bőven van élelem, víz és szállás - karóráink, kerékpárjaink, számítógépeink és televízóink vannak. A listát két napon át folytathatnám.
Két napja itt, Brazíliában, sokkolt minket, amikor eltöltöttünk némi időt az utcákon élő gyerekekkel. Az egyik gyerek ezt mondta: 'Bárcsak gazdag lennék! Akkor minden utcagyereknek adnék ételt, ruhákat, gyógyszert, szállást, szeretetet és törődést!'
Ha egy utcagyerek, akinek semmije sincs, hajlandó mindent megosztani, miért vagyunk mi, akiknek mindenünk megvan, még mindig ilyen mohók?
Folyton arra gondolok, hogy ezek a gyerekek velem egyidősek; hogy hatalmas különbséget jelent az, hol születik meg valaki; hogy én is egyike lehetnék a riói nyomornegyedekben élő gyerekeknek; lehetnék éhező szomáliai gyerek; háborús áldozat a Közel-Keleten vagy koldus Indiában.
Én csak egy gyerek vagyok, mégis tudom, hogy ha mindazt a pénzt, amit *háborúra* költünk, a környezettel kapcsolatos válaszok megtalálására, a szegénység megszüntetésére és megállapodások kötésére fordítanánk, milyen *csodálatos* hely lehetne ez a Föld!
Az iskolában, sőt, már az óvodában is, Önök arra tanítanak minket, hogy *viselkedjünk* a világban. Önök arra tanítanak *minket*,
hogy ne verekedjünk másokkal,
hogy oldjuk meg a dolgokat,
hogy tiszteljünk másokat,
hogy tegyünk rendet magunk után,
hogy ne bántsunk más élőlényeket,
hogy *osszuk meg*, amink van,
ne legyünk mohók.
Akkor Önök miért követik el mindazt, amiről nekünk azt mondják, ne tegyük?!
Ne feledjék, miért vesznek részt ezeken a konferenciákon, kikért teszik ezt - mi vagyunk az Önök saját gyermekei!
Önök döntik el, milyen világban fogunk felnőni. A szülőknek meg kéne tudniuk nyugtatni a gyermekeiket azzal, hogy 'Minden rendben lesz!', 'Ez nem a világ vége!' és 'Minden tőlünk telhetőt megteszünk.'
Ám én úgy vélem, már nem mondhatják ezeket nekünk. Rajta vagyunk *egyáltalán* az Önök prioritási listáján?!
Apám mindig azt mondja, 'Az vagy, amit *teszel*, nem az, amit *mondasz*.'
Nos, attól, amit Önök *tesznek*, én éjszakánként sírok!
Önök, felnőttek azt mondják, szeretnek minket. Ám én kihívást intézek Önökhöz: kérem, hogy a *tetteikkel* támasszák alá a szavaikat!
Köszönöm!